Népszuverenitás, Constant, holokauszt

„A NÉP EGÉSZE NEVÉBEN A NÉP MINDEN RÉSZÉNEK HOLOKAUSZTJÁT KÖVETELIK”

AZ ELTE BTK FILOZÓFIAI DOKTORISKOLA október 19.-én konferenciát tartott BENJAMIN CONSTANT SZÜLETÉSÉNEK 250. évfordulóján. LUDASSY MÁRIA: „A NÉP EGÉSZE NEVÉBEN A NÉP MINDEN RÉSZÉNEK HOLOKAUSZTJÁT KÖVETELIK” címmel tartott előadást

Ludassy Mária írása, előadása

Benjamin Constant
(1767-1830)
szerint
a legfőbb hatalom
a polgárok összessége:
ahol az egyéni élet
elkezdődik, ott ér véget
a népszuverenitás

Bár Constant korában még nem járt azon vészterhes asszociációkkal a holokauszt kifejezés, mint a XX. század szörnyűségei után – az eredeti bibliai értelemben feláldozást jelentett -, de előrevetíti mindazon lehetőségeket, melyek az individuális jogok diadalmas eltiprásával – hol a köztársaság, hol a királyság, hol a nemzeti nagyság, hol az erkölcsi regeneráció nevében – előálltak. A 250 éves Benjamin Constantról megemlékező konferencia bevezető előadásban a „mindezen általános dolgokra”– általános akarat, közérdek – történő hivatkozások veszedelmes világnézetét vázolom a klasszikus liberalizmus érvrendszere alapján. Ez persze nem jelenti azt, hogy a „kaparj kurta” lózungjára leegyszerűsített individualista felfogás problémamentes lenne, de erről majd a délutáni előadások szólanak Constant republikánus és kommunitárius kritikájával.

A NÉPSZUVERENITÁS Rousseau-i koncepciója az első és evidens célpontja a személyes szabadságjogok primátusán alapuló Constant-i elveknek.  „A népszuverenitás elvont elismerése semmivel sem növeli az egyéni szabadságjogok összegét, és ha ennek a főhatalomnak olyan tág mozgásteret biztosítunk, amellyel egyetlen hatalomnak sem szabad rendelkeznie, a szabadság elveszhet ezen elv ellenére, vagy éppen ezen elv következtében” /76.o. az oldalszámok Benjamin Constat: A régiek és a modernek szabadsága, Atlantisz, 1997 kötetre utalnak/.  Ám nemcsak a mindvégig liberális Constant vette észre e lehetséges szabadsággyilkos implikációját Rousseau korlátlan népszuverenitás felfogásának: a szintén 1767-ben született Saint Just rövid életű anarchista korszakában /1792/ írt A természetről és a társadalmi állapotról című művében így fogalmaz: „Rousseau a népnek a nép általi elnyomásával a zsarnokság számára szolgáltat eszközöket és a szabadságot saját kezével fojtja meg a néphatalom korlátlanságát követelvén.” Ám mint tudjuk, ez a hatalom-kritikus álláspont Saint Just esetében csak addig tartott, míg maga be nem került a teljhatalmú Közjóléti Bizottságba. Ezután már róla /is/ szól Constant tanmeséje. „A pártemberek, bármilyen tiszták legyenek is szándékaik, mindig ellenzik a szuverenitás korlátozását.” Még ellenzékben is, hiszen arra számítanak, hogy egyszer majd jogos örökségként az ő kezükbe kerül a korlátlan hatalom, „rögtön azt hiszik, hogy a hatalmat nem lehet eléggé kiterjeszteni.” /76.o./ Hiszen ők immár a nép hatalmát képviselik, és ki az, aki a népuralom útjába merne állni? Ahogy Robespierre mondta: „Franciaországban csak két párt van, a nép és a nép ellenségei”, és ki kívánna ez utóbbihoz tartozni?

Constant – persze a svájci emigráció biztonságában, így megúszva Condorcet mártír-sorsát, aki 1793-ban Párizsban hirdette a minden hatalom szabadságelvű korlátozásának szükségszerűségét – a népszuverenitás szakrális határaként a személyes szabadságjogok szentségét nevezi meg: „Azon a ponton, ahol az egyéni élet és függetlenség kezdődik, a szuverenitás hatóköre véget ér.” /77.o./ Ahogy majd Tocqueville, Constant is kizárja a többség mindenhatóságának zsarnoki principiumát, és az emberi jogok „az emberi nem fenségéhez fellebbezve” érvényesíthető posztulátumát szegezi szembe a demokratikus döntés, a mindenkori többség határozatának legitimációs elvével. Egyetlen ember elnyomását sem teheti törvényessé a többségi döntés, akár az egész társadalom akarata sem - előlegezi meg Constant J. S. Millnek A szabadságról című művében megfogalmazott gondolatát. Ez akkor is így lenne, ha tényleges többségről, valóságos társadalmi akaratról volna szó, ám igazából csak azoknak engedelmeskedünk, „akik mindenki nevében beszélnek” /78.o./. Hobbes Leviatánjának abszolút szuverenitása csak annyiban különbözik a korlátlan néphatalom eszméjétől, hogy őszintébb. Nem követeli meg – legalábbis inforointerno – a feltétlen odaadást a hatalom irányában, nem fenyeget morális megsemmisítéssel, ha nem hiszem, hogy a nép szava Isten szava, pláne hogy azoké, akik a nép nevében határozzák meg a népakaratot.

Benjamin Constant a politikai hatalommal szemben a preegzisztens természetes jogok elméletét képviseli, mint Cudworth Hobbes Leviatánja ellenében, Locke Filmer Patriarchiájával szemben, PaineBurke konzervatív konvencionalizmusának kritikájában, Condorcet Robespierre „a törvényeknek vallásos engedelmességet” követelő koncepciójának bírálatában. „A polgárok olyan egyéni jogok birtokosai, melyek minden társadalmi vagy politikai hatalomtól függetlenek, és minden hatalom, mely ezeket a jogokat sérti, törvénytelenné válik. Ezek a polgári jogok: az egyén szabadsága, a vallásszabadság, a szólásszabadság, beleértve a vélemény nyilvános kifejezésének jogát, a tulajdonjog és a védelem bármely önkénnyel szemben.” /82.o./

Az ezen emberi jogokat megsértő törvényt ugyan illegitimnek minősíti, de az egyéni érdeksérelem kevés ahhoz, hogy felmondjuk a formális felhatalmazással – többségi döntés – megalkotott törvénynek való engedelmességet. Constant az egyik első megfogalmazója a polgári engedetlenég elvének, de inkább az erkölcsi ellenállás formájában. „Ha a törvény megparancsolná, hogy érzéseinket és kötelességeinket lábbal tiporjuk, ha valamely gigászi és álságos odaadás ürügyén az iránt, amit akár királyságnak akár köztársaságnak neveznek, megtiltaná, hogy szolidárisak legyünk szerencsétlen sorsú barátainkkal, ha szószegést parancsolna szövetségeseinkkel szemben, vagy megparancsolná legyőzött ellenségei üldözését, átkozzuk ki a jogtalanság megfogalmazóját és ítéljük el a törvény nevével takarózó bűnöket!” /82.o./ Mint mondja, ez „passzív ellenállás”, az erkölcsi exkommunikáció a hatalom morális bázisát meggyengítheti, de egy machiavellista hatalom, mely nem sokat ad uralma erkölcsi legitimációjára, ettől nem fog meginogni.

És nincs erkölcsi feloldozás Constant szerint a jóakaratú kollaboráció számára sem: „Volt olyan förtelmes korszak, amikor arra hivatkoztak, hogy csak azért válunk az igazságtalan törvények kiszolgálóivá, hogy szigorát enyhítsük, hogy a hatalom, amelynek részesei lettünk, még több bajt okozott volna, ha kevésbé tiszta kezekbe kerül. Mindenki alkut kötött a lelkiismeretével, és a jogtalanság minden szinten méltó végrehajtókra talált. Ebben az embertelen rendszerben az ártatlanság hóhéraivá váltunk, azzal az ürüggyel, hogy mi gyöngédebben fojtanánk meg.” /83.o./

Locke nyomán Constant is felveszi A tulajdon sérthetetlenségét, a jusutendi et abutendi, a tulajdonnal való élés és visszaélés jogát, a pozitív joggal szembeállítható, attól számonkérhető kvázi természetes jogok közé, ám hangsúlyozza, hogy a tulajdonjog csak társadalmi kontextusban értelmezhető. Persze mindig azon „rendkívülinek” becézett időszakokra utalva, melyekben éppen a tulajdonjog tömeges megsértése történt, „hol a szükség, hol az igazságosság ürügyén, de mindig az államérdekre hivatkozva, ahogy a népszuverenitás buzgó apostolai is úgy gondolják, hogy a köz szabadsága csak nyer az egyéni szabadság eltiprásával, napjainkban mintha néhány bankár úgy vélné, hogy az állam meggazdagszik, ha az egyének tönkremennek.” /151.o./

Az élet- és vagyonbiztonság garantálásához kevés az ezeket sértő törvények erkölcsi elutasítása, hiszen e jogtipró törvények maguk is morális elvre, méghozzá egy magasabbrendűnek mondott moralitásra – közérdek, honvédelem – hivatkoznak, s csak később válnak a szabadsággyilkos politika mindennapi rutinjává: „Az eleinte csupán rendkívüli körülmények között alkalmazott, végső segélyforrásként feltüntetett önkényes intézkedések minden probléma megoldásává és mindennapos gyakorlattá válnak.” /Az egyéni szabadságról, 183.o./ A minden magánsérelmet igazoló forradalmi /vagy ellenforradalmi/ radikalizmus ellenében Constant nem a jusznaturalista argumentációt alkalmazza, inkább a Hume féle jogi formalizmus érveit: az eljárásjogi korrektség normája felülírja a szubjektív szempontok /erkölcsi felháborodás vagy hazafias lelkesültség/ érvényesülését. „A formák tiszteletben tartása óvhat meg a zsarnokságtól.” /uo/ Ám ez a forma-fetisizmus kétségbe vonhatja nemcsak a rendkívüli intézkedések hamis pátoszát, de a formailag korrekt törvényekkel való erkölcsi ellenszegülés igazolhatóságát is.

A bírói ítélkezések során ezt a dilemmát – a pozitív törvény diktátuma és az egyéni erkölcsi érzék konfliktusa között – feloldhatja az esküdtszéki tárgyalás rendszere, mely maga is intézmény lévén, az előírásoknak megfelelő formák szigorú betartásán őrködik, ugyanakkor a jogrendszer feletti morális metaítélet megfogalmazását is lehetővé teszi.  „A szélsőséges esetekben, azaz olyankor, amikor az esküdteknek ellenállhatatlan igazságérzetük, emberségük és a törvény betűje között kell választaniuk, merem állítani, nem baj, ha a törvénytől távolodnak el.” /A jogi garanciákról, 192.o./

Talán még a népszuverenitás antik demokráciát idéző elvénél is kevesebb teret hagy az utilitarizmus a pozitív törvény parancsolatával szembeszálló egyéni/erkölcsi lelkiismeret lázadásának, a la Antigoné. Bentham bírálatában Constant a haszonelvűség és a szabadelvűség lehetséges konfliktusát vázolja, s bár konzekvencionalista oldalról – azaz elmélete praktikus-politikai következményeit illetően – elismeri, hogy az angol gondolkodó a modernek szabadságának megfelelő társadalmi tanokat képvisel, de Az egyéni jogok megalapozhatósága oldaláról elégtelen módon. „JeremyBentham, akit gondolatainak mélysége, pontossága és újszerűsége igencsak figyelemre méltó íróvá avat, szembefordult a jogok, kiváltképp a természetes jogok elméletével, mely jogok megváltoztathatatlanok vagy elévülhetetlenek, azt hangoztatta, hogy helyére a hasznosság fogalmát kell állítanunk…”/197.o./

Constant bizonyítandója, hogy a hasznosság fogalma – a szó használatának vizsgálata alapján – nem csak, hogy nem képes kiváltani az emberi jogok Bentham által „fallacy”nek, téveszmének nevezett ideáját, de a személyes szabadsággal ellentétes konzekvenciákhoz is vezethet. Mondjuk, ha egy többség attól boldog, ha egy kisebbséget jogfosztással sújtja, a greatesthappines elv kevés vigasszal szolgálhat az üldözöttek számára. „A hasznosság alapelve nagyobb veszélyt jelent a jogénál, mert az emberek nyereségvágyára hagyatkozik, s nem a kötelességre hivatkozik. Márpedig a haszonbecslés önkényes: ötletszerűen határoznak felőle.” /198.o./ Bentham éppen az erkölcsi érzület, a kötelesség-etika normáit nevezi a szubjektív önkény birodalmának, mely csak egyesszám első személyben megfogalmazott értékítéleteket tartalmaz, szemben a közhasznúság matematikailag kiszámítható objektivitásával. Constant kalkulációja ezzel ellentétes: „A cselekedetek lehetnek többé-kevésbé hasznosak, de nem lehetnek többé-kevésbé igazságosak.” Sőt az is az utilitarizmus ellen szól, hogy TÉNYLEG LEHET HASZNOS valamely jogfosztó törvény: „Ha azt mondjuk valakinek: ’természetes joga, hogy ne lehessen gyilkosság vagy önkényes jogfosztás áldozata’, ezzel sokkal nagyobb biztonságérzetet adunk neki, mintha azt mondanánk: ’nem hasznos, hogyha legyilkolunk vagy kifosztunk’”./199.o./

Az emberi jogok normativitása Bentham „FALLACY” felfogásának, kritikájának központi kérdése. Constant válaszában szinte a Sein és a Sollenkantiánus megkülönböztetésével reflektál: az elidegeníthetetlen emberi jogok empirikus elidegenítettsége nem cáfolja azok érvényességét. „Amikor azt mondjuk, hogy ezen jogok elidegeníthetetlenek vagy eltörölhetetlenek, ezzel egyszerűen azt állítjuk, hogy nem szabad őket elidegeníteni vagy eltörölni. Arról beszélünk, amilyeneknek lenniük kell, és nem arról, amilyenek.” /200.o./ Az „apriori, metafizikai” szabadságjogok – ahogy Burke fogalmazott az emberjogi deklarációkat bírálván – Condorcet-nál és Constant-nál posztulátumok, melyeket nem cáfolhatnak a történelmi tények vagy a politika pragmatizmusa.

Csakhogy Constant nem történelemfilozófiai – sőt történelemteleológiai – traktátust írt, mint Kant vagy Condorcet. Napi politikai vitákban vártak tőle állásfoglalást az emberi jogok csökkenő számú hívei. „Elérkeztünk a törvény iránti engedelmesség kérdéséhez, az egyik legnehezebb kérdéshez, amely az emberek figyelmére számot tarthat.” /201.o./ Minden törvénynek feltétlenül engedelmességgel tartozunk, ha megfelel a formális legitimitás kritériumának? Bacontól Benthamig,  Hobbestól Blackstonig így vélik a jogpozitivisták. Vagy mindig jogos a lelkiismeret lázadása, ahogy a non-konformista morálteológusok hirdették, Price-tól Paine-ig, Burke emberjogi bírálói és francia elvbarátaik, Condorcet és Benjamin Constant. „Mondhatjk-e azt, hogy csak akkor kell engedelmeskedni a törvénynek, ha igazságosak?” – igen ám, de óhatatlanul felmerül a sedquid est veritas? pilátusi kérdése, és nem minden engedetlen polgár válaszolhat krisztusi kérlelhetetlenséggel, hogy „ego sum veritas et vita!” Hobbes Leviatánjának a logikája a legegyszerűbb: per definitionem a törvény határozza meg, hogy mi az igazság /tehát Pilatus nem kérdez, hanem kijelent/, aki meg magánmoralitása igazságosság definiciójához ragaszkodik, azonmód az életével fizet ezért.

Bentham utilitarizmusa kisebb rossznak minősíti az erkölcsileg elfogadhatatlan törvényeknek való engedelmességet, mint az erkölcsi ellenszegülés következtében előálló politikai káoszt. Bár maga sem lelkesedik a vallási vétségeket szankcionáló törvényekért, ezek elvetése veszedelmes precedens teremthet minden törvény megvetésére, és akkor oda a biztonság, melyre nézve kisebb veszélyt jelent egynémely hülye előírás – pl. böjt – betartása. „Bentham maga cáfolja meg önmagát, midőn képzeletbeli bűntényekről beszél.” /203.o./ Egy következetes konvencionalista nem minősítheti a törvényeket, hisz nincs, nem lehet mércéje azok megítélésére.  „Törvényhozó rendszerében Bentham figyelmen kívül akarta hagyni a természetjogot, és nem látta, hogy ezzel egyszerre fosztja meg a törvényeket szentesítésüktől, alapjuktól és korlátaiktól.” /uo/ A francia forradalom terrorista jogsértései– a gyanúsakról szóló törvénytől az egész eljárásjogot eltörlő prairiali terrortörvényig – mind kifogástalan törvényhozói felhatalmazással bíró testületek és kormányok rendelkezései voltak.

Constant a klasszikus jogelvek felidézésével - a kollektív bűnösség kizárása, a nulla crimem sine lege, azaz nincs bűn, ha nincs azt meghatározó törvény – védi ki a közérdekre, a haza védelmére, „ezekre az általános dolgokra” hivatkozó terrortörvény-apológiákat. Ezen jogelvek megsértése megfosztja az illető rendeletet törvény mivoltától: „Le kell írnunk azokat a jellemzőket, amelyekkel meghatározhatjuk, hogy valamely törvény nem törvény. Az első ilyen jellegzetesség a visszamenőleges hatály.”/205.o./ Ez a szempont különben a konvencionalista-konzekvencionalista szerzőknél – Hobbestól Benthamig – is fontos, szerintük ez ment meg a „parancsra tettem” elv jegyében a későbbi felelősségre vonás fenyegetésétől. Constant azonban nem menti fel a bűnös hatalom kiszolgálóit, a kollaboránsokat és a túllihegőket. „A félelem nem elfogadhatóbb mentség, mint a többi gyalázatos szenvedély. Szégyen és gyalázat azon emberekre, akik mindig más jelszavakkal üldözték embertársaikat, akik minden létező zsarnokság fáradhatatlan kiszolgálói, minden megbukott zsarnokság utólagos feljelentői!” /208.o./

Constant első politikai fellépése Thermidor után, a jakobinus terror megtorlását célzó politikai perek idején történt. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a fővádló ugyanaz a FouquierThinville, aki André Chénier és a girondisták, az hébertisták és Danton perében is ezt funkciót töltött be. A terroristák ellen csak a terrorperek fő szakértőjével tudtak fellépni /jó, később őt is lefejezték/. De marad a dilemma: hogy lehet megbüntetni az akár emberellenes bűnök elkövetőit, ha tiszteletben tartjuk a retroaktivitás tilalmát, mint a jogállamiság alapelvét? A morális elítélés nem kérdéses: „Semmi sem mentheti fel azt az embert, aki segíti egy olyan törvény végrehajtását, melyet igazságtalannak tart, azt a bírót, aki olyan bíróságon ítélkezik, melyet törvénytelennek tart, vagy olyan ítéletet hirdet ki, melyet igazságtalannak ítél, nincs mentség a miniszter számára, aki végrehajt egy lelkiismeretével ellentétes rendelkezést…” Ám a jogi számonkérés ezúttal elmarad: a polgári engedetlenség lehet erkölcsi parancs, de az engedelmesség is csak erkölcsileg – morális exkommunikációval – szankcionálható. Már amennyiben a visszamenőleges törvénykezés tilalmát fontosabb jogállami elvnek tekintjük, mint az erkölcsi elégtétel, a morális megtorlás vágyát. Benjamin Constant így gondolta.


______________________

Gyergyai Albert szerint Benjamin Constant századának talán első embere, akinek énje és élete önmagában, tettek nélkül is megáll, akinél siker, mű és teljesítmény csak függvénye s rögtönzése a benső énnek, ennek a legfőbb értéknek, amely külön világ és háborúság, s amelynek fürkészését és békítését mindennap megújuló hévvel kezdi. Constant minden alkotása a fikció varázsával van átitatva, amelynek fényénél a lírai öntükrözés egyetemes vízióvá tágul s a rögtönzés alkalmisága tudatos és távolító stílussá szépül. A negyvenéves Benjamin Constant a legtisztábban s legkeserűbben veti fel a lét kérdését, azt a kérdést, amely mindenüvé, a szerelmek, a játéktermek és a könyvek körébe is elkíséri, s amely folyvást megbénítja vágyait és terveit.

Olvasásra ajánljuk még: Holokauszt Ungváron. Az ungvári zsidóság deportálása a vészkorszakban