Beszélnek-e az állatok?

A beszélő kutya - Beszélnek-e az állatok

Egymással nyilvánvalóan. De most nem arra utalok itt, amikor ki-ki a maga nyelvén kommunikál állat-társával. Persze, hogy a békafiú odabrekeg a békalánynak. Összemúgatnak a marhák, s nem véletlen, hogy még emberek vonatkozásában is áll a malacok társas összejövése: azaz összeröffennek… Megint más dolog az, hogy mesékben és egyéb irodalmi alkotásokban megszemélyesítünk főként hüllőt, halat, madarat, emlősállatot. Ők ez esetben eleve emberi artikulációval szólnak hozzánk. Mégis: valahol e két említett hangjelenség közt húzódik meg az, amiről szó lesz a továbbiakban. Előrebocsátom: fönnáll a meglepő hasonlóság a harangnyelvvel, meg a hajdani gőzmozdonyok zakatoló „beszédével”. Tudniillik: ezúttal is belemagyarázzuk, sőt belehalljuk a természetes hangzásba – itt tehát az állati hangzásba – az emberi szót, hangközlést.

Egy öreg néninél járván fölfigyeltem a beszélő cicusra. Körbejárogatta az asztal lábát is, meg a miénket is. A néni megkérdezte: – Mi kéne, Cila? A cica máris válaszolt: – Kenyér! – Hát még mi kéne? – tudakolta tovább a mamóka. – Kakaó! – felelte az előbbihez hasonló, jellegzetes vonyíkolással őkelme… Egy másik családnál meg éppen akkor jött át a szomszédoké, amikor ott jártam. Rögtön ugrott is föl a függöny karnisára. Érdekelt a kiléte, s fölszóltam neki: – Macska, mi vagy te: fiú vagy lány? Erre ő: – Fiú-fiú-fiú-fiú… És mire a végére ért mondandójának, körmével függőlegesen végighasítva a szép, csipkés függönyt, elénk dobbant. Mondanom sem kell: a gazdasszony alaposan kiporolta érte a bundáját!

A beszélő kutya

Jack Londontól függetlenül hadd szólok még a kutyákról: itt is kettőről. Az egyikről mindössze annyit, hogy rendszeresen azzal fogad jó mély hangján, amikor egy idős ismerősöm kapuját kinyitom: – Üdvözlöm! A másik eb viszont életem egyik legnagyobb sikerélményéhez juttatott. Mert bizony, ezt a kutyust városszéli hétvégéim alkalmával én tanítottam meg beszélni! A szomszédék kertjében egészen odajött a kerítésig, és várta, hogy neki is adjak cukrot, miként az öreg kutyának. Két lábra állva követelte, beszélni azonban nem akart. Néhányszor ezt mondtam neki: Kiskutya, mondd azt, hogy „vakk”! És egyre közelebb tartottam a cukrot. De még nem adtam néki egy darabot sem. Az öreg komondor viszont már egy marékra valót elfogyasztott. Egyszer csak hallom ám: vakk! Máris kapott a kutyus egy szemet. Aztán többé nem is kellett noszogatnom, mert a cukor láttára már közölte is: vakk! Sőt: „beszélgetni” kezdtünk. Ekkor kérdeztem meg tőle: – Melyik a legjobb Unicum? És a kiskutya rögtön „mondott” is egy rímelő nevet. Sajnáltam, hogy rummal éppen nem szolgálhattam. Az eset azonban valóban unikum, mert: „párját ritkítja”.

Jelky András, a világjáró szabólegény

Jelky András (Baja)

Jelky András egy szabómester második fiaként született. Követte apját és bátyját a családi mesterségben, és 16 esztendős korában, – a kor gyakorlatának megfelelően – vándorútra indult, hogy tapasztalatot szerezzen. A szabólegény Prágán, Lipcsén és Nürnbergen át Franciaországba akart eljutni, ám a bajorországi Hanau városában erőszakkal besorozták katonának. Első alkalommal még sikerült megszöknie, ám a toborzók eltépték az útlevelét. Hamarosan a hollandiai Nijmegenben másodszor is kaszárnyában találta magát, ahonnan már nem szökhetett meg.

A szabólegény 1755 októberében, a gyarmati hadsereg újoncaként egy holland Kelet-Indiába tartó hajón ült, ami egy vihar következtében elsüllyedt. Ő maga szerencsésen megmenekült, egy holland vitorlás mentette meg, melynek kapitánya szabóként alkalmazta. Ezután egy évig a dél-amerikai Suriname-ban élt, majd Lisszabonba ment, ahonnan Magyarországra akart utazni, de Málta partjainál kalózok fogságába esett. A szabólegény rabszolgaként került egy török úr birtokába, akitől hamarosan megszökött, és a tengeren ezúttal egy portugál hajó nyújtott neki menedéket. 1757 tavaszán már Makaón találjuk Jelky Andrást, aki később Kantonban, majd a holland hadseregbe belépve Batáviában, a mai indonéz fővárosban telepedett le. Miután leszerelt, a Holland Kelet-Indiai Társaság elnöke, Albert Parra alkalmazta szabóként, és meg is házasodott.

1760-ban Ceylonra utazott, egy favágó út során azonban kannibál bennszülöttek fogságába esett, akiknek főnöke bálványuk tiszteletére akarta őt feláldozni. Szerencséjére a törzsfőnök lánya szabadon engedte, ezután a lány és két bennszülött társaságában több mint egy évet töltött egy trópusi szigeten. Végül egy holland hajó találta meg és Batáviába vitte, ahol a sziget kormányzójává kinevezett Parra nagy örömmel fogadta egykori szabóját. Jelky tiszti rangot kapott, komoly vagyont szerzett, s Jáva egyik ültetvényeseként 1770-től ő felügyelte Batávia polgári őrségét. 1772-ben meghalt a felesége, 4 évvel később lemondott tisztségeiről, Hollandiába utazott, ahonnan 1777 októberében érkezett meg ismét Bécsbe.

A világot beutazó, rég halottnak hitt szabólegény rendkívül népszerű lett a császárvárosban, egy ízben még Mária Terézia királynő is fogadta őt audienciáján. Jelky a következő évben elhagyta Bécset, és Budán telepedett le, ahol másodszor is házasságot kötött. A kalandos életű, három kontinenst is bejáró szabólegény fiatalon, 45 esztendős korában halt meg Budán, tüdővészben.