Beszélnek-e az állatok?

A beszélő kutya - Beszélnek-e az állatok

Egymással nyilvánvalóan. De most nem arra utalok itt, amikor ki-ki a maga nyelvén kommunikál állat-társával. Persze, hogy a békafiú odabrekeg a békalánynak. Összemúgatnak a marhák, s nem véletlen, hogy még emberek vonatkozásában is áll a malacok társas összejövése: azaz összeröffennek… Megint más dolog az, hogy mesékben és egyéb irodalmi alkotásokban megszemélyesítünk főként hüllőt, halat, madarat, emlősállatot. Ők ez esetben eleve emberi artikulációval szólnak hozzánk. Mégis: valahol e két említett hangjelenség közt húzódik meg az, amiről szó lesz a továbbiakban. Előrebocsátom: fönnáll a meglepő hasonlóság a harangnyelvvel, meg a hajdani gőzmozdonyok zakatoló „beszédével”. Tudniillik: ezúttal is belemagyarázzuk, sőt belehalljuk a természetes hangzásba – itt tehát az állati hangzásba – az emberi szót, hangközlést.

Egy öreg néninél járván fölfigyeltem a beszélő cicusra. Körbejárogatta az asztal lábát is, meg a miénket is. A néni megkérdezte: – Mi kéne, Cila? A cica máris válaszolt: – Kenyér! – Hát még mi kéne? – tudakolta tovább a mamóka. – Kakaó! – felelte az előbbihez hasonló, jellegzetes vonyíkolással őkelme… Egy másik családnál meg éppen akkor jött át a szomszédoké, amikor ott jártam. Rögtön ugrott is föl a függöny karnisára. Érdekelt a kiléte, s fölszóltam neki: – Macska, mi vagy te: fiú vagy lány? Erre ő: – Fiú-fiú-fiú-fiú… És mire a végére ért mondandójának, körmével függőlegesen végighasítva a szép, csipkés függönyt, elénk dobbant. Mondanom sem kell: a gazdasszony alaposan kiporolta érte a bundáját!

A beszélő kutya

Jack Londontól függetlenül hadd szólok még a kutyákról: itt is kettőről. Az egyikről mindössze annyit, hogy rendszeresen azzal fogad jó mély hangján, amikor egy idős ismerősöm kapuját kinyitom: – Üdvözlöm! A másik eb viszont életem egyik legnagyobb sikerélményéhez juttatott. Mert bizony, ezt a kutyust városszéli hétvégéim alkalmával én tanítottam meg beszélni! A szomszédék kertjében egészen odajött a kerítésig, és várta, hogy neki is adjak cukrot, miként az öreg kutyának. Két lábra állva követelte, beszélni azonban nem akart. Néhányszor ezt mondtam neki: Kiskutya, mondd azt, hogy „vakk”! És egyre közelebb tartottam a cukrot. De még nem adtam néki egy darabot sem. Az öreg komondor viszont már egy marékra valót elfogyasztott. Egyszer csak hallom ám: vakk! Máris kapott a kutyus egy szemet. Aztán többé nem is kellett noszogatnom, mert a cukor láttára már közölte is: vakk! Sőt: „beszélgetni” kezdtünk. Ekkor kérdeztem meg tőle: – Melyik a legjobb Unicum? És a kiskutya rögtön „mondott” is egy rímelő nevet. Sajnáltam, hogy rummal éppen nem szolgálhattam. Az eset azonban valóban unikum, mert: „párját ritkítja”.

Forrás: Holczer József (Édes Anyanyelvünk)

Beszélnek-e az állatok gazdáikkal? Jack London: A beszélő kutya - állatnyelv, nyelv, tisza