Ukrajna a XX. században és napjainkban
Digitális könyv: A független Ukrajna
A részletezéseket nagyrészt elkerülő történelmi összefoglaló szerint a II. világháborút követően a 20. század második felére Ukrajna
területe nyugat felé jelentősen gyarapodott. Itt a szovjet rendszer
társadalmi-gazdasági viszonyai megkésve és sok tekintetben már tompított
formában jelentkeztek, a térség alapvetően megőrizte
közép-európaiságát. Az eltérő fejlődési folyamatok következményei
mindmáig kihatnak a társadalmi- gazdasági viszonyokra.
Az alapvetően síkvidéki Ukrajnának, Oroszországhoz hasonlóan, nem
nagyon vannak természetes határai. A Kárpátok hegyvonulata a területének
csupán nagyon kicsi részét érinti, a nagy folyói (mindenekelőtt a
Dnyeper és a Dnyeszter) pedig nem határfolyók. A kelet-ukrajnai sztyepp
tulajdonképpen észrevétlenül átmegy a nyugat-oroszországi
sztyeppvidékbe, az észak-ukrajnai erdőségek pedig a belarusz őserdőkbe.
Egyetlen igazán komolyan vehető természetes határának a Fekete-tenger
északi partvidéke tekinthető.
A gazdaság szempontjából az ország rendkívül jó természeti
adottságokkal rendelkezik, hiszen itt találhatók Európa legjobb földjei,
a 2014 óta súlyos válságban vergődő keleti részében pedig sok a szén és
a vasérc. Ukrajna kedvező éghajlattal rendelkezik, komoly és bőséges
vízfolyamok szelik át, illetve van kijutása a tengerhez. Ugyanakkor az
előbbiek miatt objektíve gazdag ország olyan földrajzi helyen fekszik,
amely majdnem kétezer éven keresztül átjáróházként funkcionált a
különböző közép-ázsiai eredetű sztyeppei népek számára, később pedig a
nagyobb közép- és kelet-európai államok érdekei ütköztek a területén.
Tulajdonképpen a Kijevi Rusz felbomlása óta ez a terület nem tudott
centrumként funkcionálni és emiatt hosszú időre állandósult a nevében is
megjelenő peremvidéki jellege, illetve peremhelyzete.
A szerzők megállapítják, hogy ezem a sajátos peremhelyzeten
a független lét negyedszázada sem változtatott sokat. Erre ugyan lett volna lehetőség, azonban a jelenlegi tendenciák éppen ellenkező irányba mutatnak.
Az ország lakossága 1991-ben össznépi lelkesedéssel fogadta a függetlenséget,
úgy értelmezve a helyzetet, hogy ezáltal hirtelen egy jóléti állam
polgáraivá válnak. Ez idő tájt az ukrán parlament eltökélten tárgyalt
„Polubotok kincséről” – arról az aranykészletről, amelyet állítólag
Pavel Polubotok kozák hetman a 18. század elején helyezett el az Angol
Bankban. A politika nyíltan és teljes komolysággal hirdette, hogy a
felgyülemlett kamatokkal együtt „Polubotok kincséből” minden ukrajnai
lakosra mintegy 300 ezer font jut.
Kincs, ami nincs
Közben nem hogy a fenti kincs és kamatai nem tértek vissza Ukrajnába,
hanem még az a pénz is elveszett, amit az ukrán emberek életük során
spóroltak. A Szovjetunióban 1987-ben hozták létre a Takarékbankot, ahol a
lakosok elhelyezhették megtakarításaikat, pontosabban: itt tartották
azt a pénzt, amit a fizetésükből nem költöttek el. Ezt csak az emberek
tehették meg, a szovjet vállalatoknak nem keletkezett extraprofitja, a
jövedelmet nem helyezhették el bankszámlán, hanem azonnal az állami
költségvetésbe folyt be. A banki hitel legfőbb forrása ennek
következtében a dolgozók fizetése volt. Az embereknél egyébként elég sok
pénz maradt, mert nem volt mire elkölteni, sem szolgáltatások, sem
árucikkek nem álltak ehhez elegendő mennyiségben rendelkezésre. A
fogyasztás visszafogása fontos eleme volt az állandó áruhiánnyal küzdő
szovjet gazdaságpolitikának.
A Szovjetunió szétesésével már 1992 elején > > hiperinfláció tört ki a független Ukrajnában.